09_08_ec_dsc_6413_rhl_imagelarge

A tibeti buddhizmus

A VII. században Szongcen Gampo király kezdte Buddha tanításainak magjait elültetni, hogy a barbár szokásoktól az együttérzés és bölcsesség irányába fordítsa népét.

Egy évszázaddal később Triszong Decen király meghívására Indiából Tibetbe érkező nagy megvalósító, Guru Rinpocse (szkr. Padmaszambava) folytatta a buddhizmus alapjainak lerakását. Nemcsak a helyi ártó szellemi erők „megszelídítéséről” volt híres, hanem arról is, hogy titkos tanításokat rejtett el későbbi korok számára (ezek az ún. termák). A XI. században Atisa, az indiai szerzetes-professzor és a híres jógi, Marpa hozta el Indiából Buddha legmagasabb szintű tanításait, mely Gyémánt Út néven is ismert. (szkr. Vadzsrajána)

Míg Észak-India egyedülálló szellemi kultúrája  áldozatul esett a muzulmán megszállásnak, addig Tibetben, a védett földrajzi környezetben a tanítások és módszerek mindvégig élőek maradtak, hasznára válva a világi gyakorlóknak, szerzeteseknek és a jógiknak.

A buddhista szemléletet gyakorló jógikat ngangpának nevezték, ami annyit tesz: „az, aki befelé halad”. Szellemi útjukon nem a filozófián, hanem a közvetlen tapasztaláson és ennek a mindennapokba ültetésén volt a hangsúly.

Amit India kultúrájának a muzulmán fegyverek jelentettek, Tibetnek az 1959-es kínai „kulturális forradalom”. Kolostorok és könyvtárak pusztultak el. Az életben maradt szerzeteseket és lámákat száműzetésbe kényszerítették. Szellemi vezetői mégis mindmáig őrzik a tanítóik által rájuk bízott kincseket, amelyek mára hozzáférhetővé váltak a nyugati világ számára, például e kiállítás formájában is.

Mit láthattak meg “Tingri népében” az első indiai tanítók, amely maradásra bírta őket?
Ma mi is rácsodálkozhatunk, hogy milyen nemes anyag formálódott ezer év alatt, a magas hegyek mögött e nomád nép kezei között !